Betegség-e a meddőség - Meddöségről - Nővilág - A sikeres nők honlapja

Betegség-e a meddőség?

Sok ember számára a fenti kérdésre a válasz egyértelmű (igen), esetleg maga a kérdésfeltevés is bántó, a humán reprodukcióval kapcsolatos vitáknak mégis lényeges pontja, hogy betegségnek tekinthető-e a meddőség. Bizonyos szempontból feltétlenül, különösen ha pontosan meghatározható okok állnak a meddőség hátterében, másrészt egy gyermek születését nehéz gyógyulásként, illetve sok esetben az új reprodukciós eljárásokat gyógyításként értelmezni. Az érintettek sem feltétlenül (vagy főleg) betegségként élik meg a meddőséget a történeti (irodalmi) és hétköznapi tapasztalatok szerint.

Ebben a dolgozatban összegezni próbálom a saját gondolataimat és tapasztalataimat a kérdésről. Felhasználom azt a 16 interjút, amelyeket a meddőség problémájával szembesülő párok nőtagjával készítettem, valamint a hétköznapi és főleg orvosi várókban, egészségügyi intézményekben szerzett tapasztalatokat. Mondandómat, bár nagyon érdekes lenne, az érintettek engedélyének hiányában idézetekkel csak nagyon kevéssé tudom alátámasztani.

  A meddőség jelentése egészségügyi tartalmán túl  

Az, hogy a meddőség betegség-e, talán nem is olyan régi kérdés. Bár próbálták kezelni, és bizonyára sokszor eredményesen is, a legutóbbi időkig nem ismerhették az okát. Azokban a társadalmakban, ahol és amikor a betegségek okát nem nagyon lehetett felismerni, eléggé természetes volt, hogy a betegséget természetfölötti erők okozta csapásnak vagy büntetésnek fogják föl. Azt hiszem, ez fokozottan igaz volt és leginkább igaz maradt a meddőségre, azaz a meddőség erkölcsileg nem neutrális dolog. Még ha mai tudásunkkal betegségnek tekintenénk is, a meddőségnek olyan jelentése van, amely sokkal több, mint egy egészségügyi probléma. (Ez persze sok más betegségre is igaz.)

A mítoszokban, hiedelmekben nem különül el élesen egymástól az emberi, azaz női termékenység és a természet termékenysége. Ugyanahhoz az istenhez lehetett fordulni bő termésért és gyermekáldásért. A kettő közötti kapcsolat néha direkt módon is kifejezésre jutott, maga az anyaföld szóösszetétel is ezt jelzi. Bizonyos népek szentül hiszik, hogy a meddő nő bajt hoz a termésre, másutt azt tartják, hogy gazdagabb lesz az aratás, ha állapotos nő végzi, emiatt a nők dolga sok helyen a vetés, ültetés. Egyes helyeken a virágzó gyümölcsfákat ugyanúgy ápolták, becézték, mint a terhes nőket. Másik oldalról a gyermek az anyaméh gyümölcse. Végig víve a hasonlatot, a meddő nő olyan, mint a terméketlen föld.

Maga a meddő szó is eredménytelent, fölöslegest, haszontalant jelent a köznyelvben, ha munkáról, erőfeszítésről van szó. Az érintettek maguk is használták ilyen értelemben (üres, értelmetlen) ezt a kifejezést:

Egy házasság gyerek nélkül meglehetősen meddő dolog.

Semmi nem érintette olyan mélyen és fájdalmasan a nemi identitást, mint a meddőség. Gyermeket nem szülni azt jelentette (jelenti?), hogy a nő a legfontosabbnak tartott női szerepnek nem tud megfelelni. És azt is maga után vonta, hogy a meddőség évezredek óta egy életre keserűség forrása lehetett az érintettek számára, másrészt a társadalom általában enyhébb vagy súlyosabb formában megbélyegezte a meddő nőket.

Medikalizáció  

Korunknak van néhány jellemzője, amely nyilvánvalóan befolyásolja azt, hogy betegségként kezeljük-e a meddőséget. Az egyik az élet minden területét érintő medikalizálódás. Egyrészt az egészség kiemelten fontos értékké vált, amelynek megőrzése deklaráltan az orvostudomány egyik fő feladata lett, továbbá komoly üzletté vált az egészségvédelem, egész iparágak élnek meg ebből a tevékenységből.

Nem próbálom meg pontosan definiálni a betegség fogalmát, de az talán elfogadható, hogy nagyon elmosódik a határ betegség és egészség, betegség és nem-betegség között. Az egészségügy hatáskörébe kerültek olyan feladatok, amelyek korábban nem tartoztak oda, például vélt vagy valós esztétikai hibák kijavítása. A medikalizációra az egyik legjobb példa talán éppen a humán reprodukció, a terhesgondozás és a szülés. Ami korábban csak egy jelenség volt, betegséggé válik, ha megismerjük az okát, mint sokszor a meddőség esetében is.

Korunk másik jellemzője, amely összességében úgy gondolom pozitívan befolyásolta a nők és a családok helyzetét, a hatékony családtervezés elterjedése. Magyarországon ez a kérdés elég nagy nyilvánosságot kapott, és a családtervezési propaganda minden pozitívuma mellett azt sugallta, hogy a fogamzás akkor következik be, amikor akarjuk. Ezzel a fogamzás elveszítette spontán, titokzatos csodaszerűségét, és ha a kívánt terhesség nem következik be, az valami kórosra utal. Az általam feldolgozott esetek között volt olyan, aki 19 évesen 3 hónap sikertelen "próbálkozás" után orvoshoz ment, de azok közül, akik kapcsolatuk egy bizonyos pontjától kezdve céltudatosan akarták a gyereket, senki nem várta meg a javasolt legalább egy évet az orvoshoz fordulással.

A meddőség hagyományos értelemben tekinthető-e betegségnek   .Nehéz egyértelműen válaszolni arra a kérdésre, hogy a meddőség betegség-e. Széles körben elfogadott orvosi definíció szerint meddőségről akkor beszélnek, ha két év rendszeres és védekezés nélküli házasélet után nem következik be a terhesség. Ez a meghatározás jelzi a bizonytalanságot a meddőség okait illetően és azt, hogy itt is elmosódik a határ a még egészséges és kóros között.

Igaz ugyan, hogy a meddőségi esetek többségében meghatározhatók azok az okok, amelyek miatt a fogamzás orvosi segítség nélkül nem vagy csak nehezen jön létre. Gyakran előfordul, hogy az orvosok fogamzást gátló tényezőt találnak ugyan, fogamzást kizárót azonban nem. Másrészt a fogamzás egy valószínűségi esemény, amely a legoptimálisabb esetben sem feltétlenül következik be, főleg nem biztos, hogy élve született gyermek származik belőle, viszont ismertek olyan esetek, hogy megtörténik a fogamzás, holott orvosilag majdnem kizártnak tekinthető. Gyakran akkor következik be a terhesség, amikor az érintett pár végleg lemond a gyermekről és abbahagyja az orvosi kezeléseket. A laikusban felmerül a kérdés, hogy mindig a látszólag sikeres orvosi kezelés eredménye-e a bekövetkező terhesség, figyelembe véve a kezeléssel együtt járó stresszt, illetve a meddőség okaként megjelölt tényezők mennyiben felelősek ténylegesen a gyermekáldás elmaradásáért.

Hagyományos értelemben beteg egy egyén lehet, a meddőség esetében egy emberpár tekintendő betegnek. Sokszor külön-külön a férfinak is, nőnek is lehet vagy lehetne utóda, csak együtt nem. Ilyenkor megoldás lehet a pár szétválása, és valóban egyes kulturális vagy vallási hagyományok szinte kikényszerítik a válást gyermektelenség esetén. De még ha egyértelműen megállapítható is, hogy melyik fél a "hibás" a gyermekáldás elmaradásában, nem biztos, hogy az orvosi kezelés az ő gyógyítására irányul. A lombikbébi módszert, amely eredetileg petevezeték elzáródásban szenvedő nők számára tette lehetővé a terhességet, ma igen nagy százalékban a férfi meddőség "kezelésére" használják. A beteg tehát lehet a férfi, az eljárás minden kellemetlenségét és kockázatát a nőnek kell elviselnie. Míg a gyógyszeres kezelések vagy műtéti eljárások valóban bizonyos szervek működésének helyreállítását vagy javítását célozzák, így gyógyító jellegükhöz kétség sem fér, a mesterséges megtermékenyítés inkább tekinthető gyógyászati segédeszköznek, mint gyógyító eljárásnak. A gyermekvállalás egyre későbbi életkorra kitolódásával még inkább kérdéses, hogy a viszonylag idős meddő nő vagy pár beteg-e, vagy a termékenységnek az életkorral természetes módon való csökkenéséről van-e szó. 

Gyakran a meddőséget állapotként határozzák meg. Azonban állapoton olyan fogyatékosságot, egészségügyi problémát szokás érteni, amely legfeljebb stabilizálható, de meg nem szüntethető. Régebben, ha valakinek házasságkötés után néhány éven belül nem született gyermeke, el kellett fogadnia a meddőség tényét. Lehetett ez nagyon fájdalmas, esetleg egy életre szóló szomorúság, de tenni ellene nem sokat lehetett. Az orvostudomány mai lehetőségei sem korlátlanok természetesen, de az orvosoknak ritkán kell azt mondaniuk egy meddő párnak, hogy nyugodjanak bele, nekik nem lehet gyerekük. Ilyen értelemben a meddőség nem állapot. Viszont az emberi élet minden területét érinti, hogy a gyermekért való küzdelem évei a tartós átmenetiség időszakává válhatnak egy ember vagy egy pár számára. Az életnek van egy ritmusa, amit az ember részben maga alakít, részben a társadalmi környezet normái befolyásolnak és természetesen fontos szerepe van a biológiai kornak is. Az életet lehet úgy tervezni, hogy valaki előbb akarja szakmai karrierjét megalapozni és azután szeretne gyermeket szülni vagy fordítva. Egy nő érezheti úgy, hogy életében abszolút elsőbbséget élvez a család a munkával szemben, vagy fordítva. A meddő házaspárok éveket tölthetnek azzal, hogy hónapról hónapra várják, hátha most bekövetkezik a terhesség. Amikor először orvoshoz fordulnak, nem tudhatják, hogy hónapok, évek, esetleg évtizedek telnek-e el, mire a gyermekáldás bekövetkezik. (Ez ma már így általánosan valószínűleg nem igaz, de ma is hallani esetekről, hogy 10-15 év után születik meg a várva várt gyermek. Külön kutatást érdemelne, hogy viszonylag egyenesek-e vagy inkább kanyargósak a beteg utak, amit a párnak a probléma észlelésétől a gyermek megszületéséig meg kell tennie. Az interjúk készítésének időszakában már javában működtek a meddőségi centrumok, mégis úgy tűnt, hogy könnyű teljesen eredménytelenül és fölöslegesen éveket időzni az egészségügy egy-egy pontján.)

Betegségnek tartják-e a meddőséget az érintettek   .

Tapasztalatom szerint az érintettek többsége a meddőség betegség voltát hangsúlyozzák annak igazolására, hogy a társadalombiztosításnak kell finanszíroznia a meddőségi kezeléseket, beleértve a mesterséges megtermékenyítést is. Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a legutóbbi időkig legalábbis a hivatalos retorika szerint minden betegnek joga van a gyógyulásra, mégpedig az ingyenes egészségügyi ellátás keretében.

 A korábbi helyzet sem felelt meg annak az elvárásnak, hogy betegség és betegség között nem lehet különbséget tenni. Alapulhat a lehető legszélesebb konszenzuson vagy önkényes döntésen, mindenképpen korlátozni szükséges, hogy mely betegségek esetén és milyen ellátásokat tud finanszírozni a társadalom szolidaritási alapon, legyen szó kötelező biztosításról vagy állami egészségügyről. Bármennyire érthető is, ha valaki sérelmesnek tartja, hogy miért kell biztosítást vagy adót fizetnie, ha éppen az ő betegségének gyógyítására nem terjed ki a közösségi finanszírozás, egyszerűen elképzelhetetlen a biztosítási alapú vagy állampolgári jogon járó általános és teljes egészségügyi ellátás.

Mára teljesen nyilvánvalóvá vált Magyarországon is, hogy a különböző betegségben szenvedők érdekcsoportjai egymás ellen kénytelenek harcolni az anyagi, technikai stb. forrásokért. Eléggé valószínű, hogy ennek az érdekharcnak a megnyilvánulását kell látni például abban, hogy amint híradás jelent meg az IVF finanszírozás zavarairól, tudósítások jelentek meg arról, hogy pénz hiányában életmentő műtéteket kell elhalasztani. (1996 júliusi sajtótudósítások.) Sejthető, hogy a társadalom a meddőség és például a leukémia gyógyítása közül melyiknek adna prioritást.

Egy másik érv, amelyre gyakran hivatkoznak érintettek, laikusok és időnként orvosok is, hogy az ország demográfiai helyzetén javítana, ha segítenék a meddő párokat, hogy gyermekük szülessen.

Magyarországon a népesedési kérdés mindig nagyon hangsúlyos volt, mostanában mintha még inkább előtérbe került volna. A nemzet fogyását időnként a legnagyobb nemzeti katasztrófaként állítják be, máskor a nemzethalál vagy a betelepítések rémével ijesztgetik a lakosságot. Az IVF demográfiai hasznosságát persze bizonyára jól szembe lehet majd állítani a társadalombiztosítás deficitjének ugyancsak hatásos érvével.

A betegségtudatot erősítő tényezők  

Az egyik vitatható kérdés tehát, hogy mennyire kezelhető a hagyományos értelemben betegségként a meddőség, a másik, hogy milyen betegségtudattal élik meg az érintettek.

  A betegségtudatot erősíti, hogy ha a kívánt terhesség sokáig nem következik be, az emberek jó része természetesen orvoshoz fordul. Nehéz megbecsülni azoknak a számát, akik nem mennek orvoshoz, vagy nagyon hamar feladják az orvosi kezeléseket. Lehet ebben szégyen, tudatlanság, az orvosi, egészségügyi intézményekben szerzett tapasztalatok riasztó hatása vagy rájönnek, hogy gyermek nélkül is jól tudják magukat érezni.

Azok azonban, akik bekerülnek az egészségügy intézményrendszerébe, azok ténylegesen és hivatalosan is betegek lesznek, betegnek fogják szólítani őket, betegként fognak bánni velük, kiszolgáltatottnak fogják érezni magukat és szorongani fognak.

Más betegségek esetén az orvos maga is kockázatot vállal, ha sokáig eredménytelenül vagy kifejezetten rosszul kezeli a beteget, hiszen a beteg állapota súlyosbodhat, és ez az orvos számára is kellemetlen helyzetet teremthet. A gyermekáldás elmaradásáért senki nem vonható felelősségre. Más betegségekkel ellentétben a korai orvoshoz fordulás nem biztos, hogy javítja a gyógyulás, azaz a terhesség valószínűségét. Ha valaki orvoshoz fordul, annál szinte biztos, hogy megállapítanak valamilyen betegséget vagy elváltozást, esetleg fölösleges orvosi beavatkozás veszélyének teszi ki magát, legalábbis a megismert esetek ezt sejtetik. Az orvosi kezeléssel együtt járó stressz, a teherbeesésre való nagyobb koncentrálás még inkább csökkentheti a fogamzás esélyét.

És akkor kérdezte, hogy mióta próbálkozunk, mondtam, hogy csak két hónapja. Mondta, hogy nem sok, de azért ő úgy érzi, hogy a méhemnél van egy kis rendellenesség, úgyhogy ha gondolom, eljárhatnék hozzá kezelésre, erősítő injekcióra.... Tulajdonképpen éppen hogy elmúltam 19 éves, mikor ez történt. És jártam hozzá egy éven keresztül injekcióra.

Az első orvoshoz fordulástól a gyermek megszületéséig vagy a próbálkozással való felhagyásig hosszú idő, 10-15-20 év is eltelhet (ma már ez az idő valószínűleg rövidebb, de még mindig hosszú). Az egyéni történetek ugyan különbözőek, de az megállapítható, hogy ezalatt sokszor a kezelések rengeteg időt, energiát, pénzt emésztenek föl, az egyén vagy a pár életének meghatározójává válhatnak. A meddőségi vizsgálatok egy része komoly kockázatot jelent és nagyon kellemetlen vagy fájdalmas lehet. Ez valószínűleg akkor is szorongást és félelmet kelt, ha valaki utólag így emlékszik:

Én a magam részéről abba a stádiumba jutottam el, hogy énnekem tejesen mindegy, mit csináltak velem. Az engem nem érdekelt, mondhatták volna azt, hogy van egy eljárás, de mondjuk van rá sanszom, hogy meg is halhatok. Lehet, akkor én vállalom azt, hogy esetleg meg is halhatok. Nem is féltem, tehát magától attól a részétől se féltem, hogy fájni fog. Mert egyszerűen nem érhetett olyan fizikai fájdalom, mint ami lelki fájdalom éri az embert.

Azt, hogy a meddőség részben valóban betegségélmény, jelzi, hogy a beszélgetések során a legtöbben a fő hangsúlyt éppen az orvosi, kórházi kezelésekre helyezték. Igaz ugyan, hogy az esetleg több évtizedes történetben ezek a megfogható történések. Ami általában az egészségügyi intézményekben szerzett tapasztalatokat illeti, ezek megfelelnek az átlagos magyar polgár tapasztalatainak. Beszélgetőtársaim beszámoltak a vizsgálatokkal együtt járó fájdalomról és kellemetlenségekről. Szó esett az egészségügyben uralkodó viszonyokról, visszatérő panasz volt a higiénia hiánya, a zsúfoltság, tömeg, szervezetlenség és rendetlenség. Azt hiszem, a körülményeknél is fontosabb a bánásmód, amit volt aki a koncentrációs táboréhoz hasonlított, volt, aki a laktanyáéhoz, és volt olyan is természetesen, csak sajnos sokkal ritkábban, amikor valaki az együttérzést, a segíteni akarást, az embert próbáló orvosi helytállást érezte. És persze említették a hálapénzt, a beteg jogok hiányát, a kiszolgáltatottságot.

A meddőséggel foglalkozó orvos időnként a legintimebb kérdéseket kénytelen feltenni, vagyis mikor és hogyan szeretkezik a hozzá forduló pár (ha ez valóban mindig szükséges). Nemcsak a páciensről (ha az nő), hanem a páciens partneréről is sokat tud. Volt aki úgy érezte, hogy ezzel a helyzettel az orvos visszaélt.

Én mondogattam neki az ondóbevitelt, ő meg azt, hogy csak szeretkezzünk szorgalmasan, mérjem a hőmérsékletet, és ha nem sikerül a férjemmel, csináljam mással. Ebben nem is a tanács maga volt a felháborító, hanem ahogy mondta.

Még egy dolog utal betegségtudatra. Ha a kívánt terhesség elmarad, azt az érintettek mindenképpen szomatikus okra szeretnék visszavezetni. Jó néhány olyan eset volt, amikor nem derült ki egyértelműen, mi volt a meddőség oka, de ezt inkább az orvostudomány korlátaira vezették vissza, mint ilyen ok hiányára. Senki nem említette, hogy felmerült volna a lelki segítségnyújtás lehetősége vagy szükségessége, sőt a páciensek valószínűleg úgy éreznék, hogy az orvos nem veszi komolyan őket, ha pszichés eredetűnek vélné a meddőséget.

  A meddőség megélésének a betegségtudattal ellentétes vonásai

A meddőséggel nem muszáj orvoshoz fordulni, akkor sem, ha valaki fájdalmasan éli meg, hogy nincs gyereke. Ez fakadhat szégyenérzetből vagy az egészségügyben szerzett élmények is visszatarthatnak valakit attól, hogy további orvosi segítséggel próbáljon gyermekhez jutni. Találkoztam olyanokkal is, akik egyáltalán nem tekintették tragédiának, hogy nem született gyermekük, bár szerették volna. A gyermektelenséget olyan adottságnak tekintették, amelyet jól ki is lehet használni. Nem volt betegségtudatuk, legfeljebb lelkiismeretfurdalásuk:

Néha úgy érzem, hogy nem is vagyok igazi nő, hogy nem harcolok annyira egy gyerekért, mint ahogy sokan, hogy a világ végére is elmennének.

A meddőségben a gyermek hiánya a fájdalmas, de ez, és ez már történeti és hétköznapi tapasztalat is, minden másnál fájdalmasabban érinthet egy nőt.

20 évesen sírtam éjszakánként, ha tehettem, vagy napközben, vagy ha a férjem nem látta.... Volt egy olyan időszak, hogy de nekem kell gyerek, de én akarok gyereket.

Mert ez egy akkora fájdalom az embernek, amiről én személyesen sokáig nem is tudtam sírás nélkül beszélni..

A meddőség betegség mivoltának hangsúlyozása ellenére a tényleges fizikai gyógyulásnak tulajdonképpen nincs jelentősége, a gyermek a cél és nem a gyógyulás. A meddőség megszűnik, ha a családba gyermek kerül, teljesen függetlenül a testi változástól:

Akkor mi már nem foglalkoztunk azzal, hogy mi szegények. Nem voltunk mi szegény meddő házaspár, hiszen ott van egy gyerekünk. És amikor én toltam a babakocsit, rám nem volt rám írva, hogy ez nem az én gyerekem.

Időnként érezhető egyfajta sürgetés az orvos felé, hogy mindegy hogyan, de minél hamarabb következzen be a terhesség. Ez a sürgetés persze emberileg érthető, hiszen a legtöbbször hosszú évek kellenek ahhoz, hogy a terhesség bekövetkezzen és sokszor a biológiai idővel is versenyt kell futni. Előfordulhat, hogy az IVF (mesterséges megtermékenyítés) nem a végső eszköz a gyermekért folytatott harcban, hanem olyan módszer, amellyel viszonylag gyorsan eredmény érhető el. Időnként orvos és páciens is úgy érzi, hogy az IVF-et megelőző inszemináció csak fölösleges időhúzás. Sokszor nemcsak hogy nem cél a gyógyulás, hanem sokan komolyan kockáztatják is az egészségüket a gyermek reményében. Emlékezetes a műtuba ügy, amely során egyetlen kísérlet sem volt sikeres, viszont több, a kísérletben részt vevő nőnél súlyos szövődmények léptek föl.

Nevezzük a meddőséget betegségnek, állapotnak, problémának, az érintettek és családjuk, környezetük is igyekszik diszkréten kezelni, esetleg titokban tartani. A meddőség bizonyos etikai-technikai kérdései természetesen nagy nyilvánosságot kapnak, de az esetek tanúsága szerint a meddőség gyakran a családon belül is tabu téma.

A betegség általában kötelező érdeklődést vált ki, a beteg éppen betegsége révén az érdeklődés középpontjába kerülhet és ezt a helyzetet sokszor élvezi és néha kifejezetten büszke a betegségére. A gyermektelenség okára illetve a meddőséggel kapcsolatos tényekre, kezelésekre rákérdezni tapintatlanság még viszonylag közeli ismerősök között is. Ez részben helyes, hiszen az, hogy valakinek van-e gyereke a legszemélyesebb döntés lehet, de a titkolandó betegségek egyúttal stigmatizálnak is, mint például a májzsugorodás, elmebetegségek. Érdekes élményem volt egy szociológus hallgatókból álló csoportban. Arra a felvetésre, hogy a meddőség problémájához illetve az érintett emberekhez ugyanolyan módon lehetne eljutni mint például a vesebetegekhez, szivinfarktuson átesettekhez (akikről készült szociológiai vizsgálat), azaz egészségügyi intézményeken keresztül, az egyik hallgatónő spontán reakciója az volt, hogy ez mégis csak más. Ezzel a csoport vezetője nem értett egyet, mondván, hogy az infarktusnak is lehet a kiváltó oka az, hogy valaki például sokat iszik.

Ma már nagyon komoly egzisztenciális okai lehetnek, ha valaki a munkahelyén titkolja, hogy gyermeket szeretne és ehhez orvosi segítséget is igénybe vesz. Ha valaki bármilyen betegsége miatt sokszor kényszerül orvoshoz menni, a munkahelyén megbízhatatlan munkaerőnek fog számítani. Ilyen szempontból a meddőség rosszabb, mint a többi betegség. Más betegség esetén a gyógyulás növeli a munkaerő értékét, így akár a munkáltató érdeke is lehet, meddőség esetén viszont a "gyógyulás" éppen elértékteleníti a nőt, mint munkaerőt. Ugyanakkor a beszámolókból kitűnik, hogy a legtöbben akkor sem kívánták igénybe venni a betegség esetén járó lehetőségeket (táppénz, betegszabadság), amikor ez még nem veszélyeztette volna a munkahely megtartását. Vagyis annak hangsúlyozása, hogy a meddőség betegség, egybeesik azzal, hogy olyan eljárások terjedtek el, elsősorban a mesterséges megtermékenyítés, amelyeket a kevésbé tehetős családok már nehezen tudnak maguk finanszírozni.

Sok betegséghez társul a szégyen vagy a fogyatékosság érzése. Ez fokozottan igaz volt a meddőségre és a mai beszámolókban is sokszor a bűntudat, szégyen, kisebbrendűségi érzés elemei bukkannak föl.

Én hívő ember vagyok, úgy gondoltam, hogyha Isten majd érdemesnek tart rá, akkor lesz gyermekem.... Nem tudom, hogy jött ez, de tényleg úgy érzem, hogy az a 17-18 éves koromból származó magzat most beszélget velem. Most már megengedi, hogy nekem újra gyerekem legyen, annak ellenére, hogy akkor elvetettem.

Kilenc év alatt háromszor vetéltem el. Az uram nem hibáztat, de a cigányok semmibe se nézik azt az asszonyt, aki nem szül. Sokszor belémkötnek az utcán, bökdösnek, hogy beteges vagy, te, mihaszna. Iszonyú kín ez, higgye el, a jóisten tudja csak, hogy mivel szolgálhattam rá a büntetésre. (Sándor Tünde: Áldatlan állapot, Magyar Hírlap, 1995.05.08)

Még egy tipikus érzés van, amely gyakran felbukkan a beszélgetésekben: a mindent megtenni kényszere:

Azt akartam megkérdezni magamtól ott belül, hogy megtettem-e mindent azért, hogy legyen vagy nem. És még máig se tudom eldönteni. És ez még most is foglalkoztat. Nagyon sokat.

Először is az volt az első, hogy azt mondtam, hogy nem akarok 60 évesen úgy a tükörbe nézni, hogy nem tettem meg mindent a dologért, mert úgy volt ugye, hogy abbahagytam egy ideig, de azért mégis az jött elő bennem, hogy igenis ezt is meg kell próbálni, mert nekem muszáj mindent megtenni érte, mert ha nem, akkor saját magamat fogom okolni.

Ezek az érzések, különösen ha véget ért az orvosi kezelések időszaka, bizonyára sokkal dominánsabbak, mint a betegségtudat.

A gyermektelenekkel szembeni attitűd  

Az, hogy valaki egy helyzetet betegségként él-e meg, amelyben számíthat a többiek segítségére vagy titkolandó szerencsétlenségként, elsősorban a közösség normáitól, viselkedésétől függ. Arra a kérdésre, hogy Magyarországon betegségnek tekintik-e a meddőséget az érintettek, a társadalom ("az emberek") illetve a hivatalos egészségügy-politika, nehéz válaszolni, mivel a kérdés így nem elég pontos, éppen mert a meddőségnek nagyon sokféle oka lehet, nagyon különböző módon érintheti a nőket és a családokat. Például az egyházi megnyilvánulások azt sejtetik, hogy az egyház mint ideológiai nagyhatalom és fontos véleményformáló erő szerint a meddőség nem betegség. Ma, amikor egyre több egészségügyi szolgáltatásért kell fizetni, nem mindegy, hogy a társadalom milyen, az egészségügy kompetenciájába tartozó bajokat tekint betegségnek. Az ezekkel kapcsolatos kezelések, eljárások feltehetően inkább támogatandóak a közvélemény szemében, mint a nem-betegségek.

A legtöbb ember azt hiszem sajnálja azokat, akikről tudja, hogy nem lehet gyerekük. Valószínűleg még a társadalombiztosítás finanszírozta orvosi segítséget is indokoltnak tartja. Bár a gyermektelenség okát a kívülálló nem tudja megítélni, a demográfusok szerint a szándékos gyermektelenség Magyarországon nem jellemző. Mégis a gyermektelenség gyakran irigylésre méltó állapotként jelenik meg és még a családtagok is sokszor az érintetteknek róják föl a gyermekáldás elmaradását.

Vannak olyan csoportok, nézetek, amelyek megpróbálják szembeállítani az egy gyermekes és gyermektelen embereket a több gyermekes családokkal. Sokszor úgy tűnik, hogy Magyarországon a gyermek legitimálja a szociális problémákat. Gyakran felbukkannak olyan "morbid ötletek" (Pongrátz Tiborné kifejezése), mint például a gyermektelenségi adó vagy más a gyermekteleneket diszkriminálni kívánó javaslatok. Ez a diszkrimináció akkor sem elfogadható, ha tudatos gyermektelenségről van szó, de mindenképpen nehéz összeegyeztetni azzal, hogy a meddőség betegség lenne, hozzátéve ehhez, hogy gyakran szó esik arról, hogy a családok milyen nagy százalékát érinti a meddőség.

Összegzés   .

Úgy érzem, a meddőség lényege a gyermek utáni vágy kielégítetlensége vagy a gyermek nemzésére illetve kihordására, megszülésére való képtelenség érzése, legyen gyermek utáni vágy belső szükséglet vagy külső kényszer eredménye. Emögött lehet, de nincs mindig betegség vagy kóros testi elváltozás, a gyermek utáni vágy egyformán kínzó lehet. Azt hiszem, hogy a meddőséget nem betegségként élik meg a nők. Ennek az érzésnek nagyon sok összetevője lehet, anyaság élményének keresése, az úgynevezett teljes élet igénye, külső normáknak való megfelelés stb. Egy egyedülálló nő számára ugyanolyan szörnyű lehet gyermektelennek lenni, mint egy házasságban élőnek, még ha az ő számára az is a norma, hogy ne legyen gyermeke.

Vitatható, hogy a beteg jogán járhatnak-e, járjanak-e a meddőségi kezelések, különösen az asszisztált reprodukció eljárásai. Az nyilvánvaló, hogy vannak betegségek, amelyeknek meddőség a következménye és ezeket az eseteket betegségnek kell tekinteni. Abban nagyjából konszenzus van abban, hogy a betegeken segíteni kell, még ha nagyon korlátozottak is a segítségadás lehetőségei.

A gyógyuláshoz való jog mellett elvileg a gyermekhez való jog elismerése is alapja lehet a gyermek után vágyók (és nemcsak az orvosi értelemben meddőkre gondolok) intézményesített segítésére, hogy gyermekük legyen. A mai gyakorlat is tulajdonképpen elismeri valamilyen módon a házaspárok (élettársak) utódhoz való jogát, pontosabban a gyermek iránti igény kielégítésének fontosságát. Hiszen ha szigorúan betegségnek tekintenénk a meddőséget, a mesterséges megtermékenyítésből ki kellene zárni sok olyan párt is, akik ma Magyarországon ilyen módon jutnak gyermekhez (idegen sperma felhasználása, nincsenek a terhességet kizáró okok, ismeretlen eredetű meddőség stb.) Ugyancsak egy emberpár közös utód iránti igényének elismerését jelzik azok a külföldi esetek, amelyekben a halott vagy súlyos beteg férj előre eltett spermájával termékenyítik meg a feleséget. Ha viszont az IVF engedélyezésénél emberi jogi szempontok válnának hangsúlyossá, lehetővé kéne tenni ezeket az eljárásokat egyedülálló nők és leszbikus párok számára (elérhetőségről és nem ingyenességről van szó). Természetesen nehéz egyformán kezelni a gyermekhez való jogot egy egyedülálló és egy házaspár esetében. A keresztény kulturális hagyomány szerint a gyermekben két ember egymás iránti szeretete ölt testet, egyedülállóknál erről nem lehet szó.

És még valami. Az asszisztált reprodukciós eljárásokat igénybe vevő párokat gyakran vádolják azzal, hogy árucikké fokozzál le a gyermeket és önző módon elvonják a forrásokat sokkal fontosabb céloktól. Valóban: a biztonságos fogamzásgátlás és a lényegében szabad abortusz lehetővé tették, hogy az éppen aktuális gyerek ne szülessen meg, az asszisztált reprodukció eljárásai pedig, hogy aki akar, annak legyen gyereke. Mindez erősíti azt a szemléletet, hogy a gyermek besorolható az élet megszerezhető és megszerzendő javai közé: ház, autó, diploma, üzleti siker. De nagyon igazságtalan lenne azt feltételezni, hogy ez a mentalitás inkább jellemző a meddő párokra, mint a társadalom egészére.